Reviewer

A 90-es évek végén aktívan jelen voltam az általános iskolában, amikor még a videójátékok egyre terjedő piacával voltam elbűvölve, mint sok más ember. Manapság csak mosolygok az emlékeken, hogy egy Pokémon játék miatt egész PC-t sikerült leállítanom.

Annak idején annyira vágytam a játékra, hogy még egy vihar közepén is bekapcsoltam a gépet - egyetlen pukkanás után füst terjengett a szobában. Igen, a villám sikerrel sújtott le és tönkre tette a PC-met, így aztán osztálytársaimnál kellett koldulnom lehetőséget a számítógépes vagy konzolos játékra. Egyikük egy merevlemezt hozott elő, tele retro játékokkal.

Sokat közülük (Aladdin, Az Oroszlánkirály, Prehistorik 1-2, és hasonlók) már ismertem, de volt egy mappa, aminek csak ennyi volt a címe: Alone in the Dark. A név alapján már sejtettem, hogy valami horroros lesz, így kipróbáltam. Annak ellenére, hogy a grafika és az irányítás gyenge volt, az 1992-es gyöngyszem azonnal lenyűgözött, mert rendkívül atmoszférikus volt egy elhagyott házban barangolni, ahol minden ajtó mögött veszély vagy szörny leselkedhetett. Rögtön megszerettem az Alone in the Dark-ot, és amint új PC-m lett otthon, azonnal nekikezdtem az összes rész kipörgetésének.

Még emlékszem, hogy mennyit bámultam az Alone in the Dark: The New Nightmare képeit a gamer magazinokban, és arra is, hogy a 2008-as újraindítás olyan bosszantó élményeket okozott (például az autós részeknél vagy a harcoknál), hogy már nem is tudtam végigvinni.

Azután hosszú időre elmaradtak az újabb részek. Az 2008-as verzió annyira rosszul sikerült, hogy az Atari eladta a licencet a THQ Nordicnak, így a Pieces Interactive, a Magicka játékok fejlesztői kapták meg az újraindítás lehetőségét. Az elsődleges céljuk hasonló volt a Resident Evil 2-3 Remake-hez, azaz modernizálni a klasszikus játékot úgy, hogy megőrizzék annak eredeti varázsát. Az Alone in the Dark esetében is ez volt a cél: egy olyan horrorjáték létrehozása, amely megfelel a mai kor elvárásainak, miközben a 90-es években a Derceto Manorban rettegők is élvezhetik.

A játék első percei visszaidézik az 1992-es elődöt, még a jól ismert béka is megjelenik, csak itt azonnal elnyeli a játékost. Láthatjuk, ahogy a főszereplők megérkeznek a hatalmas Derceto Manorba, és Emily Hartwood (Jodie Comer - Az utolsó párbaj) részletezi a helyzetet Edward Carnby-nak (David Harbour - Stranger Things). A lényeg, hogy egy furcsa levél után Emily nagyon aggódik nagybátyja, Jeremy Hartwood egészsége és épségéért, ezért felbéreli Edwardot, hogy nyomozzon az ügyben. Bár a Derceto-ban eleinte senkivel sem találkoznak, így külön utakon fedezhetik fel a birtokot.Választhatnak a két karakter között, és a teljes történet megértéséhez mindenképpen ajánlott mindkét karakterrel végigjátszani. A Derceto Manor nem egy üres, csapdákkal és szörnyekkel teli kísértetház, hanem egy jól berendezett, elegáns épület, ahol van személyzet és lakó vendégek. Ők különbözőképpen reagálnak Edwardra és Emilyre, így érdemes kétszer végigvinni a játékot - de lássuk, mi rejlik a sötétségben!

A játék során bejárhatjuk a Derceto Manor kertjétől az emeleti szobákig, egészen a borospincéig, néha azonban a hely rémálomszerű környezetté válik, ahol különféle rémségek leselkednek. Én Edwarddal kezdtem a kalandot, és egy furcsa talizmán megtalálása után egyik ajtón benyitva hirtelen a louisianai lápvidékre kerültem. Ez a mechanika azért volt szükséges, mert a rögzített kameranézetet TPS-re cserélték, így lehetőség nyílt a pusztakezes és fegyveres harcra is.

Szerencsére ez sokkal jobban működik, mint a 2008-as újraindításban, bár személy szerint én nem ellenkeznék, ha kihagynák a szörnyeket és inkább a kalandjátékok vagy sétálószimulátorok felé terelnék a játékmenetet. A korábban említett Resident Evil 2-3 Remake gyakran visszaköszön, nemcsak a harcokban. A térkép hasonlóan jelzi az érdekessége

ket tartalmazó szobákat és a lezárt helyeket, az előrehaladáshoz pedig ötletes feladványokat kell megoldanunk. Ezek többsége tényleg jópofa - például mikor egy családfát kell tanulmányozni a megfelelő kódszámért -, de eléggé könnyűek. Szerencsére a Derceto nem olyan nagy, hogy elveszítsük magunkat benne egy óra elteltével, és a felvehető tárgyakból sem lesz túl sok, így simán haladhatunk a végjáték felé.