Reviewer

Ha Mel Gibson kvázi rehabilitációja volt a cél – bár kérdéses, hogy a színész-rendező ezt egyáltalán igényli-e –, akkor tulajdonképpen.

A hódkóros jól sikerült. Más szempontból viszont nem tudom igazán a szívembe zárni, ami furcsa érzés, főleg úgy, hogy az alkotás bizonyos értelemben jónak is mondható.

Walter, szegény, nehéz időszakon megy keresztül. Ezzel nincs egyedül, ahogyan azzal sem, hogy megfordul a fejében a végső megoldás. Az viszont nem teljesen világos, hogy mi sodorta őt idáig.

Üzletek, kapcsolatok mehetnek tönkre, és ilyenkor nincs más választás, valahogy túl kell élni. Walter is épp az utolsó lépésre készülne a mélybe, amikor egy belső hang visszarántja – kezdetben csak szó szerint a korláton innenre, áttételesen pedig az életbe.

Ez a hang belőle származik, bár nem egészen a skizofrénia uralkodik el rajta. Inkább a tudattalanja üzen neki, és mellé egy társat is ad – még ha az csak egy plüssállat képében jelenik is meg. Ez a műhód Walter személyes megmentőjévé válik, afféle Hulkjává, Pókemberévé vagy akár Barack Obamájává.

Valahányszor üzenni akar a világnak, amely annyiszor bántotta és hagyta magára, alteregóját szólaltatja meg: önmaga energikusabb, életképesebb oldalát. Csakhogy a mindennapokban – például egy családi vacsoránál – ez nem mindig működik zökkenőmentesen.

Szeretném A hódkórost összevetni olyan történetekkel, amelyek kapuzárási pánikra, depresszióra vagy az egyén makacs „csak azért is” attitűdjére építenek – például az Amerikai szépséggel. Azokban a főhős mindent megtesz, hogy összerakja az életének szilánkjaira tört darabjait.

Ez az analógia viszont félrevezető lenne. Bár Kevin Spacey karakterét sem menti meg egy klasszikus értelemben vett happy end, mégis megmutatta, hogyan érdemes élni, amíg erre lehetőségünk van. Mel Gibson – vagy inkább a rendező, Jodie Foster – ezzel szemben azt ábrázolja, hogyan nem érdemes.

Felmerült némi vita arról, hogy a film ilyen fokú „őszintesége” előnynek tekinthető-e, vagy inkább hibának. Sajnos nem tudok ezzel egyetérteni, még akkor sem, ha megértem Lars von Trier „terápiás filmjeinek” létjogosultságát.

A hódkóros számomra inkább egy anti-terápia, bár elfogadom, hogy lehet olyan értelmezése, amely másképp gondolkodik.

Hiszen a művészet épp attól művészet, hogy sokféleképpen értelmezhető, és egy elemző sem állíthatja nagy magabiztossággal vagy gőggel, hogy egy olvasat „hibás”. Hogyan is lehetne egy értelmezés rossz?