Reviewer

Todd Field hosszú kihagyás után tért vissza a filmrendezéshez, és nem is akármilyen módon, hiszen legújabb filmje hat Oscar-jelölést kapott. Sokan úgy vélik, hogy Cate Blanchett alakítása elhozhatja számára a harmadik legjobb női főszereplő Oscar-díjat.

Fontos megjegyezni, hogy a Tár nem mindenki számára könnyen emészthető a művészfilmes stílusa miatt, ám napjainkban mindenkit érintő témát dolgoz fel: az egyén és a hatalom viszonyát, valamint az eltörlés kultúráját, amely súlyosan érinti a művészi közeget.

Lydia Tár (Cate Blanchett) a film fiktív főszereplője, aki világhírű karmesterként a Bécsi Filharmonikusoknál dolgozik. Mindennapjait a művész közszerepének súlya nehezíti: minden szavát és tettét kiforgathatják, és titkolni kívánt tettei sincsenek biztonságban.

Felmerül a kérdés, hogy a leszbikus párkapcsolatban élő, magánemberként megértőnek és elfogadónak tűnő Lydiának mégis milyen titkai lehetnek? A karmester igazi irányító személyiség, aki úgy viszonyul a zenészekhez, mint a Nap az emberekhez.

Ahogy a Nap megjelenik a horizonton, és mozgása láthatóvá válik, úgy kezdődik a nap. Hasonlóképpen, amikor Lydia int, hallhatóvá válik a zenei szimfónia.

Karaktere azért erős, mert egy napjainkat foglalkoztató dilemmát dolgoz fel: a Metoo-ügyek mögötti motivációt boncolgatja a film, tanulmányszerű pontossággal. Az okfejtések szárazsága helyett azonban a főszereplő elméjébe, életébe és érzéseibe bújva tapasztalhatjuk meg a történetet.

A hangulat megteremtéséhez nemcsak erős dráma, hanem a pszichothriller műfaji jegyei is hozzájárulnak. Cate Blanchett kezdetben egy kiegyensúlyozott világhírű zsenit tár elénk, majd lépésről lépésre mutatja be egy elme végletesnek tűnő megbomlását.

A színésznő legalább akkora tehetséggel bír, mint a karakter, akit alakít, és teljes joggal érdemelné meg harmadik Oscar-díját.