Reviewer

Az idén éppen 35 éves Országúti diszkó jelentette a boldog nyolcvanas évek egyik utolsó lendületét. A filmben a már elhunyt Patrick Swayze, a művelt portás, a diszkó harcosa, a redneck falu védőangyala, részeges rosszfiúkat ver össze, majd belekeveredik a helyi király és az ő mucsai nindzsa bandájának ügyeibe is, méghozzá nem kevés sikertelenséggel. Eredetileg nem aratott osztatlan sikert, sőt, a kritikusok sem mutattak rá nagy figyelmet.

Azonban az évek során kultikus státusszal ruházódott fel, és vált a pesti éjszakák legfőbb moziélményévé, ami segített kitakarítani a szórakozóhelyekről az enyhén ittas, rendbontó alakokat. Ahogy mondani szokás, minden szakmának megvan a maga filmje, és az Országúti diszkóval az amerikaiak újra bebizonyították, hogy még egy átlagosnak tűnő munkából is lehet élményt varázsolni - ha nem is mindig minőségit, de szórakoztatót biztosan.

Ne legyen félreértés, a retro stílus ellenére az Országúti diszkó messze nem remekmű - viszont, ahogy sok más klasszikust, ezt is megszépítette az idő múlása és a nosztalgia. Ráadásul manapság már alig készülnek hasonló filmek. Először is ott a nyolcvanas évek kihagyhatatlan atmoszférája (egy olyan időszakban, amikor minden a múltra tekint vissza, ez már önmagában nagy teljesítmény), a cikis ruhák, a még cikibb frizurák, a lendületes hangulat - és még nem is említettük a neonfényes, alkoholbűzös, füstös kocsmákat és a tesztoszterontól duzzadó verekedéseket. Patrick Swayze karaktere is megérdemel néhány szót: ő egyszerre volt az évtized hőse és egyedi a Stallone és Schwarzenegger-féle izmos akcióhősökhöz képest.

Bár James Dalton nem cipelte magán mamutfenyőket és nem összeesküvéseket leplezett le Reagan korszakában, mégis, magabiztos fellépésével és férfias viselkedésével minta lehetett a férfi nézőknek. Pozitív példaként szolgált, mutatott, hogy miként kellene viselkedni, legyen szó elesettek segítéséről, idősek tiszteletben tartásáról vagy nőkkel való kapcsolatokról (ami különösen fontos, mivel a nyolcvanas évek muszklimagjaitól eltérően, akiknél a nők csak mellékszereplők vagy szexuális objektumok voltak, Swayze mint a romantikus hős partnerként kezelte a barátnőjét). Ez a férfi ideál manapság szinte teljesen eltűnt, vagy legalábbis nagyon megváltozott, kivéve néhány ritka esetet.

A férfiak sokszor életképtelen alakokká vagy szexista vadbarmokká lettek ábrázolva Hollywoodban, ráadásul gyakran nagyító alá kerülnek a múlt hibái, mindig azon emlékeztetve, hogy ezek a karakterek mennyire "károsak" és "primitívek" voltak már a saját idejükben is. Ezt emeltem ki, mert megjelent (bár csak streamingen) az Országúti diszkó újragondolása, és a korábbiak fényében, hogy már 2024 van, legalább annyira meglepő, mint amennyire egyértelmű. Nyilvánvaló, hogy a filmipar folyamatosan előveszi régi klasszikusait és újra próbál velük sikereket elérni, de mégis furcsa a mai klímában, hogy az Országúti diszkóhoz hasonlóan markáns filmek készülnek.

Mindenesetre a remake sem fogja vissza magát a tesztoszterontól, sőt, éppúgy férfias, mint az eredeti. Az új változat csak néhány alapötletet és részletet vesz át az 1989-es filmből. A történet ugyanaz maradt, egy lepukkant bár (most Floridában) főnökét bízzák meg a rendrakással, de ezúttal egy ex-UFC bajnokot játszik, nem egy értelmiségi portást.

A farmélet helyett inkább a férfi szerepek változásaira koncentrál, amelyeket Dalton és egy könyvárus kislány barátsága szemléltet, valamint Dalton laza, közvetlen stílusa (a karakter még a rosszfiúkat is kórházba szállítja, ha kell), de csak felszínesen. Az eredeti western elemeket hangsúlyozzák, és a konfliktus a saját föld védelmére irányul, amit betolakodók próbálnak elvenni, így a "bennszülöttek" egy külső hőst kérnek meg, hogy segítsen megvédeni őket.