Reviewer

Ami túlmutat a hollywoodi trendeken, a gagyi CGI-n, a modoros párbeszédeken, az agyzsibbasztó poénokon, és amely a divatos agendák helyett az alkotási vágyat és az alázatot helyezi előtérbe.

A szenvedélyt, amikor csak egyszerűen el akarnak mesélni valamit, és azt jól akarják csinálni. Ami egyúttal útmutatót is nyújt a filmiparnak arról, hogy hogyan kellene ezt mindig tolni, reményt ad, hogy talán elindít valamit, és talán Hollywood sem csak inkompetens, pénzorientált kóklerek gyülekezete.

Mindezt csak azért mondtam el, mert a Dűne: Második rész pontosan ilyen film lett. Jól lehet, a spanyolviaszt nem most találták fel, Denis Villeneuve rendező 2021-ben, az első felvonással egyszer már csodát művelt.

Frank Herbert kultikus regényének, inkább a mű első felének adaptációja (merthogy a történetet a most mozikba került Második rész folytatja – ha a komplett sagát nem is, az eredeti könyv történetét mindenképpen), olyan eszközökkel él, amelyek a jelen korban teljesen egyedülállóak a hollywoodi mainstreamben, és éppen ezért messze felülmúlja az akkori felhozatalt.

Bőven van miért méltatni az első részt, de mégis, a legnagyobb nívója talán az volt, hogy szinte pöccre pontosan ugyanúgy köszöntek vissza azok a helyszínek, fegyverek, kellékek, karakterek, űrhajók, épületek és díszletek, melyeket annak idején a könyvet olvasva egyszer már elképzeltünk.

Ahogy Lady Jessica reménytelenül, a sírás határán reszketve áll a ködben a Bene Gesserit-hajó árnyékában, vagy amikor Glossu Rabban szemléli az Arrakison sorakozó Harkonnen-flottát, az maga a vizuális költészet. Az Arrakis végtelen homoksivataga, a legapróbb rezdüléseikkel is a legyőzhetetlenségüket sugárzó Sardaukar-sereg és a brutális méreteikkel tiszteletet parancsoló homokféreg már egy olyan dimenziót képvisel, amit ilyen mesteri és öntudatos megvalósításban nem mindennap látunk egy nagyköltségvetésű blockbusterben.

Szóval a regény rajongóinak már az első felvonás is maga volt a megtestesült álom – a második részről viszont már tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

A filmmel kapcsolatban sorban jutnak eszembe azok az ordas nagy közhelyek, amiket előttem már mindenki leírt, és amikre az olvasók egy része úgyis cinikus nevetéssel reagál majd, hogy elfogult vagyok, túlzok, meg amúgy sincs igazam. Mert most komolyan, mit mondhatnék azon túl, hogy a Dűne 2 lazán leiskolázza az utóbbi néhány év filmtermésének úgy a 99 százalékát?

Azon túl, hogy ez a film olyan alapvető élményt nyújt, hogy a sci-fi műfajon belül talán csak az eredeti Star Wars trilógiához mérhető, és hogy két hete jöttem ki róla a moziból, de még mindig a hatása alatt vagyok?

Azon túl, hogy ezen a ponton Villeneuve egy James Cameron és egy Peter Jackson szintű zseni lett, és ha a következő fejezettel sikerül még egy ugyanekkorát gurítania, akkor a franchise-t generációjának egyik legnagyobb mozis alkotásaként fogják számon tartani?

Sőt, bizonyos szempontból már most az: az egyetlen baj vele, néhány elhanyagolható dolog kivételével, hogy ezután majdnem minden film pocséknak fog tűnni, egy ugyanilyen jóra pedig minimum 4 évet kell majd várni.

A fentiekben leírt dicsérő szavak persze elsőre nyilvánvalóan túlzásnak tűnnek – és a regény elkötelezett híveinek a szemszögéből ez valamennyire érthető is.

A Dűne 2 rengeteg fontos elemet hagy figyelmen kívül, jelenetek és konfliktusok maradnak ki, amelyek a könyvben meghatározóak voltak, néhány karakter más szerepet kap, sőt, olyan figurák is vannak, akiket teljesen kihagy a cselekményből, és a történet utolsó harmadát alaposan átalakítja.

Ámde, tekintve, hogy Herbert könyvének komplex, sokágú narratíváját még egy két felvonásra felosztott filmben is lehetetlen részletekbe menően és minden igényt kielégítően bemutatni (hiába a hosszú játékidő), Villeneuve ennek ellenére is remekül megoldotta a feladatot.

Mi több, ezek után nehéz elhinni, hogy ezt a könyvet lehetett volna-e ennél jobban és hitelesebben adaptálni.

Erős kompromisszumokra épülő megállapodás köttetik az alkotó és a befogadó között, melynek célja, hogy bizonyos elemeket elengedjenek azért, hogy cserébe valami mást kapjanak – mert egy lassan 60 éves, kultikus művet (ami ráadásul rendkívül sűrű és tömör is) át kellett dolgozni ahhoz, hogy filmre alkalmazkodjon, és megfeleljen a mozgókép nyelvének.