Ezek után teljesen jogosnak tűnik az a kérdés, hogy mennyi élet van még ebben a sorozatban. Valóban megérte újra megcsinálni a "nagy öregek" visszatérésével, vagy csak olyan fagyott és élettelen lett az eredmény, mint a koncepció maga?

Az eredeti filmek sikerét főleg a kellemesen ijesztő jelenetek, az ál-tudományos humora és a szerethető karakterek jól kevert elegye adta. Mivel az alkotók tisztában voltak azzal, hogy ezeket a dolgokat teljesen újra teremteni gyakorlatilag lehetetlen, látható, hogy próbálják ötvözni a régit az újjal, és létrehozni valami hasonlót, ami szintén működik.

Ahogyan várható volt, a film folyamán nagy hangsúlyt kap a nosztalgia, és ahelyett, hogy az amerikai vidéket hangsúlyoznák, visszatérünk New Yorkba, a klasszikus helyszínre, remélve, hogy ez segít felidézni a klasszikusok hangulatát. De az elég-e ahhoz, hogy ezúttal valóban örömmel fogadjuk ezt a produkciót, ami jóval kevésbé vitatott?

Három évvel az Örökség eseményei után járunk, amikor is immár Egon Spengler lánya, Callie (Carrie Coon), valamint a családtagjai - Gary, a családfő (Paul Rudd), és Phoebe (Mckenna Grace) és Trevor (Finn Wolfhard) - vállalják a szellemirtók szerepét a városban, az egykori tűzoltóállomás és rohamkocsi, valamint régi és új szelleműtő eszközök segítségével.

Az egykori szellemirtó, Winston (Ernie Hudson) által támogatott vállalkozás továbbra is működőképes, annak ellenére, hogy Peck polgármester (William Atherton), a társaság régi ellenfele mindent megtesz azért, hogy bezárassa az egész vállalkozást. Azonban a mindennapi rutint váratlan fordulat zavarja meg, amikor feltűnik egy titokzatos gömb, ami egy ősi, veszélyes démont rejteget.

Természetesen előbb vagy utóbb összeütközés lesz, és újra szükség lesz a régi és az új szellemirtók összefogására a fagyos katasztrófa elhárításához. De hogy megállítsák a démoni jelenséget, be kell vonniuk Nadeemot (Kumail Nanjiani), aki erős pszionikus képességekkel rendelkezik, bár nem mindig megbízható.

A történet szempontjából nem várhatóak nagy meglepetések, hiszen gyakorlatilag egy már többször látott, kicsit elcsépelt sztorival állunk szemben. Talán még ennél is nagyobb probléma, hogy az egész alapötlet kissé nevetséges, hiszen egy vidéki család, akik nem is szakemberek, hirtelen átveszik a szellemirtók szerepét New Yorkban. Amikor csak a saját környezetükben tevékenykedtek, akkor még a Spengler-örökségnek is volt valamennyi hihetősége, de így már eleve annyira komolytalan a helyzet, hogy a szereplők sorsáért sem tudunk igazán aggódni.

A helyzeten nem segít az sem, hogy többnyire elnagyolt karakterekkel találkozunk, akik közül néhányat teljesen elhanyagolnak a cselekmény közben. Nem elég, hogy Spengler lányával nem tudtak mit kezdeni azután, hogy összekötő kapocs volt Egon és a család, a régi és az új csapat között. De ott van például Trevor is, aki az Örökségben fontos szerepet kapott, de most csak úgy tűnik, mint aki lézeng, miközben semmit sem tudunk róla.

Bár a narratíva több figyelmet fordít Garyre, aki családfőként igyekszik a gyerekeket összetartani és gondozni közben, de igazából nem sokat tudunk meg róla. Phoebe karaktere jól kidomborodik, aminek volt potenciálja, de sajnálatos módon túl keveset hoznak ki belőle. Bár Phoebe a tinédzserkor sajátos és furcsa kihívásaival küzd, a karakterfejlődés legfeljebb minimális.

Az igazi fájdalom az, hogy a régi gárdát is csak mellékszereplőként látjuk. Nyilvánvaló, hogy nekik itt már csak kisebb szerepük lehet, de az ő megjelenésüknek túl sok értelme nincs a nosztalgiaon kívül, különösen Bill Murray esetében, aki csak a film vége felé jelenik meg. Míg Winston és Ray valamilyen szinten kapcsolódnak a történethez, Ray most inkább egy levitézlett varázslóként jelenik meg, ami inkább fájdalmas, mint szórakoztató.

Helyette bevezetik Kumail Nanjiani humoristát, aki saját stílusában vicces tud lenni, de új tagként eléggé kilóg a sorból. Így az, amit csinál, inkább idétlennek hat és csak növeli a történet komolytalanságát, ami általában a gyermeki humorra jellemző. Habár a klasszikus filmekben is voltak komolytalan pillanatok, azokban legalább voltak olyan poénok, amiket a felnőttek is értékelni tudtak.

Az eredeti filmek valamennyire a tudomány és a tudatlanság humoros összehasonlításáról szóltak, szatirikus hangnemben. Azonban most ez inkább paródia, mintsem valódi humornak tűnik. Mivel a szellemirtó családot eleve nehéz komolyan venni bármilyen szinten, a bürokráciával való harcuk sem több, mint üres bohóckodás. Tehát itt nem csak a kísértetek és más paranormális jelenségek elleni küzdelem folyik, hanem az emberi szellem szisztematikus kiirtása is.